Mivel az oroszországi labdarúgó-világbajnokság felhívja a figyelmet a sport fontosságára, úgy gondoltam, hogy a havi blogbejegyzésemben idézhetnék abból a beszédből, amelyet a múlt hónapban a szentpétervári Likhachev Humán Tudományok Fórumán tartottam.

A világbajnokság végeztével erről egy újabb blogbejegyzésben fogok írni.

„Ma reggel számos, a nemzetközi kapcsolatokban visszatérő problémáról és félreértésről hallottunk a monetáris politika, a diplomácia, a tárgyalások és a politikai nyomás területén.  Van-e egyáltalán kiindulási pont a nemzetek közötti viták rendezéséhez? Van-e egyáltalán valami, amiben mindenki egyetért? Kollégánk, Jerzy Wiatr rámutatott arra, hogy míg a nemzetek érdekeit védő országok gyakran képesek kompromisszum útján megoldani egy vitát – legyen az például határkérdés –, addig szinte lehetetlen ugyanezt megtenni, ha egymással ütköző, erőteljes ideológiákról van szó, például a kommunizmusról, a kapitalizmusról vagy egymással versengő vallásokról.  Lehet-e, hogy a világ két legnagyobb vallása – a 2,3 milliárd hívet számláló kereszténység és a 2 milliárd hívet számláló iszlám – valaha is engedjenek egymásnak? A jelenlegi helyzetben ez valószínűtlen.  Van azonban egy másik vallás, amely még a kereszténységnél és az iszlámnál is elterjedtebb. Ez egy olyan vallás, amelynek becslések szerint 3 milliárd lelkes híve van. Főbb szertartásait és ünnepségeit a világ összes televíziós társasága közvetíti és népszerűsíti. Minden országnak megvan a maga egy-két istene, bár ezek közül néhány nemzetközi elismertségnek és szeretetnek örvend. Ezt az élénk és függőséget okozó vallást futballnak hívják, és megszállott vonzereje a világ minden táján milliókat egyesít.

Ha az egységet keressük, vajon ez a megszállottság egy napon humanitárius célokra is felhasználható lesz-e? A labdarúgás – (és valójában a sport általában) – amely mindenütt jelen van és magával ragadó – túllép a határokon és a nyelveken, és önálló kultúraként kell rá tekinteni, saját történelemmel, hagyományokkal, szabályokkal, tabukkal és erkölcsi normákkal. Egy ilyen konferencia talán nem hagyhatja teljesen figyelmen kívül a sportnak mint egyesítő tényezőnek a benne rejlő potenciálját. Likhachev szavaival élve:

„A kultúra… az emberiség próbája… közelebb hozza egymáshoz a korszakokat és az országokat. A kultúrák közötti távolság csökken, és egyre kevesebb hely marad a nemzetek közötti ellenségeskedésnek.”

Az országok vezetői és általában véve a politikusok már régóta tisztában vannak azzal, hogy a sport milyen fontos szerepet játszik az emberek összekovácsolásában és a nemzet hírnevének növelésében. Vlagyimir Putyin elnök is ilyen vezető, amit a szocsi téli olimpia iránti támogatása és saját sportos hajlamai is bizonyítanak.

Bár a labdarúgás népszerűsége messze felülmúlja a többi sportágét, figyelembe kell vennünk az olimpiai játékok és más világversenyek – például az atlétika, a síelés, a kerékpározás és az úszás, hogy csak néhányat említsünk – hatalmas hatását. A világtörténelemben két figyelemre méltó sportesemény emlékeztet arra, hogyan lehet elkerülni a háborút. 1916 karácsonyán brit és német katonák elhagyták lövészárkaikat, hogy egy labdarúgó-mérkőzést játszanak a világ eddigi legnagyobb vérengzését okozó háború közepette.  A közelmúltban India és Pakisztán, amelyek Kasmír miatt a háború szélén álltak, megállapodtak abban, hogy a feszültség enyhítése érdekében egy krikett-mérkőzéssorozatot rendeznek. Szerencsére elkerülték a harcokat, és a krikett vette át a helyét. A krikettet játszó több mint 60 ország számára elképzelhetetlen, hogy valaha is háborút folytassanak egymással.

Hogyan tudnák a politikusok kihasználni azt a hatalmas jóindulatot, amely a sportoló nemzetek között fennáll? Igaz, hogy a huligánizmus és a doppingesetek negatív hozzáállást válthatnak ki, de a nagyszabású sporttalálkozók csakis a kölcsönös közelség erősödését eredményezhetik számos szinten. Ez különösen igaz a sport irányító testületeire.  Én magam is tanúja voltam annak a szívélyes kapcsolatnak, amely már évek óta fennáll az Angol Labdarúgó-szövetség és japán, illetve német társszervezetei között. Ugyanez vonatkozik a brit, francia, ausztrál és dél-afrikai rögbi-szövetségekre, valamint az északi országok és nemzetközi szinten működő síszövetségekre is. A Tour de France időnként Angliában és Olaszországban is rendez néhány szakaszát; sőt, Észak- és Dél-Korea a közelmúltban közös jégkorongcsapatot is állított fel.

Képzelőerőm nem elég ahhoz, hogy elképzeljem, hogyan lehetne a sportkapcsolatokban meglévő szoros viszonyt felhasználni a nemzetközi politikai tárgyalásokon vagy válságok során a barátságos légkör erősítésére. Csak annyit tudok elképzelni, hogy a labdarúgással, a krikettel, a síeléssel, az atlétikával, az úszással és más sportágakkal kapcsolatos szövetségek magas rangú képviselői – ha szót kapnának a politikai színtéren – hozzájárulnának az ellenségeskedés enyhítéséhez, kompromisszumos megoldásokat keresnének, és minden esetben minden bizonnyal arra törekednének, hogy elkerüljék a háborút.”

Richard D. Lewis

2018. július 11.